A tiszavirág mint hungarikum

Az Ökológia blogon több alkalommal is felvetődött a hungarikum-fajokkal ill. élőhelyekkel kapcsolatos vizsgálatok kérdése. Az egyik nézet szerint a hungarikumokkal kapcsolatos vizsgálatok nem “érdeklik” a többnyire nyugati országokban szerkesztett folyóiratokat, míg a másik nézet szerint mindezek ellenére lehetséges olyan vizsgálatokat folytatni ezen fajokkal-élőhelyekkel, melyek nemzetközi érdeklődésre is számot tarthatnak.

Az alábbi bejegyzésben egy jellegzetes hungarikum-faj, a tiszavirág (Palingenia longicauda) példáján szeretném bemutatni, hogy a hungarikumok vizsgálata igenis szolgálhat olyan információval, mely nyugati országok szakmai közvéleménye számára is szolgálhat érdekességekkel. (Fotó: Orosz Attila.)

A látványos rajzásáról ismert tiszavirág európai szinten fontos természeti értékünk. A faj valaha Európa-szerte elterjedt és ismert volt a síkvidéki, középszakasz-jellegű folyókban. Az első tudományos igényű munka a fajról 1635-ben jelent meg Clutius tollából a mai Belgium területéről. A tiszavirág az utóbbi száz évben valamikori elterjedési területének 98%-áról kipusztult, főként a folyószabályozások, mederátalakítások és szennyezések hatására; a Loire-ból 1922-ben, a Rajnáról 1952-ben, a Dunáról 1974-ben tűnt el. A faj mai elterjedési területe a Tisza vízgyűjtőjére és néhány kisebb folyóra (pl. Rába) korlátozódik, mely miatt a faj igazi hungarikumnak számít.

Az ehhez fogható nagymérvű, gyors kipusztulás általában a fajok genetikai sokféleségének drasztikus beszűkülésével is jár, hiszen az eltűnő egyedekkel eltűnnek a kisebb-nagyobb genetikai változatok is. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Molekuláris Biológiai Központjának, a frankfurti Senckenberg Kutatóintézet Biodiverzitási és Klímaváltozási Kutatóközpontjának és a Debreceni Egyetem Ökológiai Tanszékének kutatóiként ezen beszűkülés mértékének meghatározását tűztük ki célul. A Tiszán 15, a Rábán egy populációból gyűjtöttünk mintát, valamint sikerült DNS-t kinyerniük egy régen kihalt, észak-rajnai állomány ma már csak múzeumokban (Frankfurt, London, Bécs) fellelhető egyedeitől is.

Az eredmények, melyek a PLoS ONE folyóiratban jelentek meg, a várakozásokkal szöges ellentétben a tiszai állományok igen magas genetikai változatosságát mutatták. A haplotípusok, azaz a DNS-ben néhány bázispár különbséget mutató genetikai változatok száma olyan magas volt, mint más, nem csökkenő és Európa-szerte elterjedt fajok esetén. A logikus magyarázat erre az, hogy a Tisza folyórendszere az össz-európai állomány menedékterülete volt a legutolsó eljegesedés (18 000 - 20 000 éve) idején, amikor a legtöbb északi és nyugati folyó megszűnt.

Három, általánosan elterjedt genetikai változatot (haplotípust) leszámítva mind a tiszai, mind pedig a rábai állományban túlnyomó többségben voltak a csak arra a folyóra jellemző, unikális haplotípusok. Ez az eredmény a két állomány genetikai izolációjára utalt. A DNS bázissorrendek elemzései szerint a Rába és a Tisza egymástól több mint 600 folyamkilométerre levő állományai között nincs genetikai kapcsolat a jelenben, ám a múltban − valószínűleg az utolsó eljegesedési csúcs idején − volt, mégpedig leginkább a tiszai állományok irányából a rábaiba.

A vizsgálat legmeglepőbb eredménye szerint azonban a történelmi, mára már kipusztult rajnai állomány és a rábai állomány között − melyek között a földrajzi távolság legalább 1000 kilométer légvonalban − nem volt genetikai különbség, míg mindkettő jelentősen különbözött a tiszai állománytól. Hogyan magyarázható ez az eredmény? Véleményünk szerint az utolsó eljegesedés idején valószínűleg nem egy, hanem két menedékterület létezhetett, egyik a Tisza vízrendszerében, a másik pedig a Duna középső szakaszán. A jégkorszakot a dunai menedékterületen átvészelő állomány lehetett a forrása a jég visszahúzódása után újrainduló északi és nyugati folyókat benépesítő állományoknak, köztük a rábainak és a rajnainak is. Ez alapján a mai rábai állomány valószínűleg a második menedékpopuláció maradványa.

Van-e ezen eredményeknek bármilyen következménye a természetvédelem számára? Az eredmények egyrészt megnyugtatóak, hiszen az elterjedési terület 98%-os elvesztését követően fennmaradó tiszai állományban nem volt jele a genetikai sokféleség beszűkülésének, így a genetikai leromlásnak. További következmény, hogy a kis, elszigetelt állományok, mint a rábai populáció vagy a közelmúltban az Alsó-Dunán és a Dnyeszteren felfedezett tiszavirágok különleges genetikai változatokat hordozhatnak, melyek a tiszai törzsállománytól eltérnek, ezért megőrzésük különösen fontos. Végül pedig, a tiszavirág valamikori elterjedési területén folyamatban levő visszatelepítési kísérletekben (pl. a németországi Lippe folyón) körültekintően kell meghatározni, hogy melyik állományt használják forrásként. A vizsgálat eredményei szerint tehát a Tisza vízrendszerében fennmaradt tiszavirág-állomány nemcsak a múltban, hanem a jelenben is rendkívül fontos maradvány-állománynak tekinthető, melynek megőrzése − igazi hungarikum jellege miatt − Magyarország egyedülálló lehetősége és felelőssége.

dr. Lengyel Szabolcs

Hozzászólások

Hogyan lehet rangos cikket írni ’hungarikum’ témában?
Sokféle módon lehetséges, de itt van pl. ennek a cikknek a receptje:

1. Látványos és nevezetes faj a magyar faunából vagy flórából: tiszavirág
2. Jó problémafelvetés, konkrét kérdés: milyen az Európa-szerte kihalt faj hazánkban túlélő utolsó populációinak genetikai változatossága?
3. Fejlett metodikák: molekuláris genetika, fejlett statisztikák, némi filogeográfia
4. Nemzetközi együttműködés: németországi, kolozsvári társszerzők
5. Korrekt fogalmazás, tömör és jó angolság
6. Diszkusszióban utalás az eredmények természetvédelmi gyakorlati jelentőségére: visszatelepítéssel kapcsolatos megfontolások.

Egyik vagy másik pont ezek közül nyilván kihagyható, nem muszáj pl. külföldi társszerzőkkel kooperálni, de azért ez így mind együtt egy nagyon hatékony recept. Hajrá, tessék utánuk csinálni!

Rózsa Lajos