Az állatfajok eltűnésének következményei és a folyamat visszafordításának lehetőségei

A Science egyik nyári számában két review cikk is foglalkozik a biodiverzitás-csökkenés, ezen belül is az állatfajok eltűnésének problémájával. A két cikk részletesen tárgyalja, hogy az állatfajok kihalásai és populációik méretcsökkenései miként befolyásolják az ökoszisztémák működését (ökoszisztéma funkciók és ökoszisztéma szolgáltatások), emellett bemutatják azokat a lehetőségeket, amelyek az állatfajok eltűnésének megállítására, illetve a folyamat minél hatékonyabb visszafordítására állnak jelenleg a rendelkezésünkre.

Fotó: a kipusztulástól fogságban szaporítással megmentett Przewalski-ló egyedei Hortobágyon.

Rodolfo Dirzo és munkatársai „Az állatfajok eltűnése az antropocénben” címmel közölték összefoglaló cikküket: az antropocén – emberi hatás alatt álló kor – a jelenkor (holocén) után következő új földtörténeti kor, amelyet a földtörténet hatodik igazán nagy fajkihalása jellemez. Az állatvilágot tekintve 1500 óta 322 szárazföldi gerincesfaj halt ki, a még élő fajok populációinak egyedsűrűségei pedig átlagosan 25%-kal csökkentek. A gerinctelen állatfajok helyzete szintén nem túl biztató: a megfigyelt populációk 67%-ánál átlagosan 45%-os csökkenés mutatkozott az egyedsűrűségben.

Milyen hatást gyakorolnak ezek a változások az ökoszisztémák működésére? Ezen a téren ma még erősen hiányos tudással rendelkezünk a cikk szerint, az állatfajok eltűnésének – már a közeljövőben bekövetkező – hatásait ezért csak részben vagyunk képesek előrejelezni. Tudásunk hézagosságának illusztrálására az erdőirtásokról szerzett eddigi ismereteinket hozzák fel példaként a szerzők: a távérzékelés módszerei teljesen pontos adatokat szolgáltattak az eltűnőben lévő erdőterületek mennyiségéről és a területcsökkenés üteméről, az állatfajok eltűnéséről és a populációk egyedsűrűségének csökkenéséről azonban már korántsem rendelkezünk ehhez hasonlóan pontos adatokkal. (A szerzők – a folyamat súlyosságának érzékeltetése érdekében – a defaunation kifejezést használják a deforestation mintájára.)

A cikk szerint jelenleg a következő adatok ismertek: bolygónk konzervatív becsléssel számolt 5-9 millió állatfaja közül vélhetően 11 000 – 58 000 fajjal lesz kevesebb évente. Összefüggés fedezhető fel továbbá egy faj kihalásának esélye, illetve a veszélyeztetettsége és a testmérete között (a nagyobb méretű állatfajok a pleisztocénben és az antropocénben egyaránt nagyobb eséllyel haltak ki.) A csökkenő egyedsűrűséggel jellemezhető állatpopulációk stresszfaktorai jól ismertek, az viszont már sokkal kevésbé, hogy ezek a tényezők milyen módon hatnak egymásra, illetve miféle visszacsatolási köröket hozhatnak létre. Néhány ilyen kölcsönhatás mindamellett már jelenleg is jól dokumentált: az élőhelyek feldarabolódása (fragmentáció) például növeli az ember általi hozzáférhetőséget, így az élőhelyméret csökkenése és az ember általi kihasználtság növekedése együttesen fenyegeti az ott élő állatfajokat. A biodiverzitás-csökkenés ökoszisztéma funkciókra gyakorolt hatása – egy a témában végzett metaanalízis eredményei alapján – nagyságrendileg összemérhető több más, szintén globális léptékű változás – például a különféle környezeti szennyezések és a tápanyag-feldúsulás – hatásával.

Melyek azok az ökoszisztéma-funkciók és ökoszisztéma-szolgáltatások, amelyeket közvetve vagy közvetlenül, de egyértelműen érint az állatfajok és populációk fogyatkozása? Egyértelműen ezek közé tartozik a rovarok és a madarak által végzett beporzás, a kártevők elleni védekezés, a tápanyag-körforgalom és a lebontó-folyamatok, a vízminőség és az emberi egészség is. Az utóbbi esetben egyaránt érintettek például a gyógyszerek előállításához használt természetes eredetű vegyületek, a haszonállatként/növényként tartott és az élelmiszerforrásként funkcionáló, valamint a biológiai védekezésben alkalmazott fajok. Egy konkrét adat: a gyógyászatban vagy az élelmiszerellátásban alkalmazott hüllő-, madár- és emlősfajok 23-36%-át fenyegeti jelenleg a kihalás veszélye. A szerzők több további példát is felsorolnak arra vonatkozóan, hogy az állatvilág diverzitáscsökkenése miként befolyásolhatja világszerte az emberek egészségét. (A cikk ötödik ábrájának oszlopdiagramjain szemléletes formában látható, hogy a különféle populációk egyedsűrűség-növekedései milyen hatást gyakorolnak a különféle ökoszisztéma-funkciókra és ökoszisztéma-szolgáltatásokra.)

A Science-ben megjelent másik review cikk nem az állatvilág diverzitáscsökkenésének következményeit, hanem azokat a lehetőségeket vizsgálja, amelyekkel megakadályozhatóak lennének a további fajkihalások, megállíthatóak a populációk egyedsűrűségének csökkenései, és helyreállíthatóak az eredeti vagy az eredetire hasonlító populációk. Seddon és munkatársai a természetvédelmi célú áttelepítések (conservation translocations) alábbi lehetőségeit tekintik át:

- populációk gyarapítása (reinforcement)
- fajok visszatelepítése (reintroduction)
- természetvédelmi célú betelepítés (conservation introduction)

Természetvédelmi célú áttelepítések mintegy 100 éve zajlanak, és az utóbbi évtizedekben egyre több állatfaj esetében került sor ilyesmire: csak a gerincesek között 124 olyan faj létezik, amelyet 1900 és 1992 között telepítettek át természetvédelmi céllal. Ez a szám 1998-ban már 199 volt, 2005-re pedig 424-re nőtt. A populációk gyarapításakor az adott populáció életképességének növelése a cél, az új egyedek egy már korábban is létező populációba történő bejuttatásával [erre példa a fekete gólyatöccsel (Himantopus novaezelandiae) végzett program]. A fajok visszatelepítésekor viszont egy korábban helyileg kihalt populáció újbóli megalapítása a feladat [erre példák a Hamilton-ősbékával (Leiopelma hamiltoni) és a szürke farkassal (Canis lupus) végzett programok]. Mindkét módszerben közös azonban, hogy olyan területre telepítik az állatokat, ami – a rendelkezésre álló adatok szerint – már korábban is az eredeti elterjedési területüknek számított. A szerzők a visszatelepítésekkel kapcsolatban kiemelik: a cél ilyenkor minden esetben egy önfenntartó populáció létrehozása, és ha ezt a definíciót vesszük alapul, akkor sajnos csak alacsony sikerességi rátáról beszélhetünk. Az eddigi felmérések szerint a visszatelepítések mindössze 23%-a bizonyul sikeresnek.

A populációk gyarapításával és a fajok visszatelepítésével szemben – amely programok egy már meglévő populáció helyreállítását célozzák – természetvédelmi célú betelepítésekről beszélünk akkor, amikor az egyedeket nem a korábban is őshonos, hanem az eredeti elterjedési területükön kívül eső területeken engedik el (szemléletesen lásd a cikk első ábráját!). A Természetvédelmi Világszervezet (IUCN) a természetvédelmi célú betelepítések két típusát különíti el, az asszisztált kolonizációt (assisted colonization) és az ökológiai helyettesítést (ecological replacement). Az asszisztált kolonizáció esetében – az IUCN 2013-as útmutatójában olvasható definíció szerint – valamely állatfaj eredeti elterjedési területén kívüli területre történő áthelyezéséről van szó annak érdekében, hogy elkerülhető legyen az adott populáció jelenlegi vagy jövőbeli fenyegetettség miatti kihalása. Ilyen program zajlik például a tasmán ördögökkel (Sarcophilus harrisii), amelyeknél Tasmánián kívül próbálnak meg létrehozni és fenntartani egy betegségtől mentes populációt. Az ökológiai helyettesítések során – szintén az IUCN 2013-as definíciója szerint – egy korábbi fajkihalás miatt megszűnt ökológiai funkciót próbálnak meg helyreállítani, egy a cél szempontjából megfelelőnek tűnő „helyettesítő” faj betelepítésével. Erre példa az aldabrai óriásteknős (Aldabrachelys gigantea) betelepítése Mauritiusra annak érdekében, hogy pótolják a kihalt Cylindraspis óriásteknősök tevékenységét (az őshonos, nagy magvú növények magvainak terjesztése, mint a pótolni kívánt ökológiai funkció).

„Azáltal, hogy a természetvédelmi célú áttelepítések különféle módszerei hivatalosan az IUCN által is elismertté váltak, a hangsúly mára áttevődött annak a kutatására, hogy ezeket a módszereket miként lehetne a legjobban alkalmazni. A cél a természetvédelmi haszon maximalizálása a nem kívánt események bekövetkezési esélyének minimalizálása mellett. Az IUCN irányelvei megfelelő keretrendszert biztosítanak ahhoz, hogy kezelhető legyen a természetvédelmi célú áttelepítések összetettsége. Emellett ahhoz is kellően átfogó, hogy az újabb módszerek is beilleszthetőek legyenek ebbe a rendszerbe” - írják a szerzők.

Felhasznált irodalom:

Dirzo, R.; Young, H. S.; Galetti, M.; Ceballos, G.; Isaac, N. J. B. és Collen, B. (2014): Defaunation in the Anthropocene. Science 345 (6195): 401-406. o. DOI: 10.1126/science.1251817.

Seddon, P. J.; Griffiths, C. J.; Soorae, P. S. és Armstrong, D. P. (2014): Reversing defaunation: Restoring species in a changing world. Science 345 (6195): 406-412. o. DOI: 10.1126/science.1251818.

Hozzászólások

"Összefüggés fedezhető fel továbbá egy faj kihalásának esélye, illetve a veszélyeztetettsége és a testmérete között (a nagyobb méretű állatfajok a pleisztocénben és az antropocénben egyaránt nagyobb eséllyel haltak ki.)"

Itt nem tudok nem arra gondolni, hogy ez az osszefugges azert alakult ki, mert a nagymeretu fajok detektalhatosaga sokkal jobb, emellett nepszerubbek is. Ettol fuggetlenul a trend ijeszto.

"Az állatvilágot tekintve 1500 óta 322 szárazföldi gerincesfaj halt ki, ..." Erdekes, intuitiv alapon sokkal magasabb szamot becsultem volna. Azt hiszem, ha hangsulyozni szeretnem a helyzet komolysagat, nem ezt a szamot valasztanam illusztralni a helyzetet, mert errol elsore szerintem sokaknak az ugrik be, hogy "hm, hat ez azert nem is olyan sok".